2016. július 18., hétfő

2016. június 28., kedd

Füzek és egyéb tusrajzok

Dunakanyar

este 1

este 2

vízi füzek 1

vízi füzek 2

vízi füzek 3

vízi füzek 4

vízi füzek 5

vízi füzek 6

szentjánosbogár a budi mellett

megint szentjánosbogár


2016. május 30., hétfő

Mese a Lótuszvirágról


Hamarosan megjelenő indiai meséskönyv
(Móra)













nyomatok a szárítón

Kiállítás Győr

Szombaton kiállítás nyílt Győrben a Csikóca műhelyben a gyerekeknek (is) szóló munkáimból.
A BorsosMiklós kiállítás (megtiszteltetés, Mester!) kertjéből nyílik, nézzétek meg, magam is meglepődtem milyen látványos lett. Hála  a rendezésért, ötletért Szabadvári Attilának és Farkas Zsuzskának. A megnyitóért Dubi Árpádnak.
Egész nyáron látható!








Tűnődők - Kiállítás a Mediawave-en

Somogyi Réka megnyitószövege a Tűnődők c. kiállításhoz:
(elhangzott Komáromban 2016 ápr. 28.-án)



Egyetlen  szerelem van, és az elme azt meg nem ismerheti. Éppen csak megállhat az ajtajában, és várhat míg az kitárul. Hiába feszegeti, kopogtatja, nem fog az kinyílni akarattal. Belülről nyíló kilincs van rajta, és a dolgok éppen úgy állása dönti el, mikor tárja fel magát. Ám nem lesz már senki ott, hogy megcsodálja.
Nagyjából itt lehetne bezárni a szavaim, elhallgatni, és szembenézni azzal, amit emberi szem el nem bír.

De, és itt lép be a képbe az emberi de, mely aztán időbe, történetekbe sodorja magát, és részletekben, tükröződésekben kutatja ezt a nevenincs szerelmet. Tárgyiasítja Azt,  amit összetör csak minden név.
Éppen nőként született. Gyakran úgy hiszi, hogy az én, ez a finom forma női alak igazi, nem csupán egy  diafilmkocka a semmi tengerén.
Aprócska mellek rügyeznek hajlékony testén, már nektárédes az öle,  egyre jobban belefeledkezik a formába. Még akkor is, ha egészen kislánykora óta nem hagyja nyugodni a kérdés, mely nem is ebből az életből való. De mégis ki  ez az én ?

Virágokat bontanak a rügyek, illatozik a női kert, méhek döngicsélik körbe, évek múlnak. Egyre mézesebb  a nektárja, egyre többen szállnak rá megpihenni, csak ő nem tud igazán megnyugodni sehol sem. Azt az egyetlen szerelmet keresi, melynek neve nincsen, mégis elkezd neki neveket adni. Mind szebb formákban sejlik előtte fel, férfitesten tükröződik a napsugár. Tótükörből akarja megismerni a napot, ahelyett, hogy belenézne. Így borúl virágba a határ, majd érik érett nyárra, hogy odaadja magát az ősznek, és belehalhasson végre a télbe. De nem nyugszik meg a halálban sem,  új kört indít, elmúlásból rügy pattan, és a kerék csak körbe jár. Így múlik el rengeteg idő.

Megpróbálja követni az örökölt mintát, férjet keres, egy időre elhiteti magával, hogy az örök testet ölthet, hogy az időtlen beköltözhet az időbe. A meséket ő is csak odáig olvasta, ameddig megírták őket: a lakodalomig. Éljetek soká, boldogan!  Megpróbálja, mint az anyja, meg a nagyanyja, meg azok anyja. Sok választás itt nincsen, az asszony ingatag egyedül, erős hajlékra van szüksége, teste sem oly hajlékony már, meg az élet is egyre súlyosabb. Vigyük ketten, úgy talán könnyebb.
Éles reflekor a nap, szinte megégeti a gyönyörű férfiarcot, nem is látszódik annak éle, széle. Napképe lesz a férfinek. Dínom-dánom, boldogság, lány sem hiszi, hogy igaz. De legyen. Titkon sejti sorsát, sejti, hogy  az egyetlen szerelem úgysem engedi. Most éppen csak a piros lámpás negyedben jár, és az élettel csalja meg az Igazit.
De legyen, különben kihunyt volna már rég a világ, mert mindenki az  örök ölelésben időzne, és nem lenne szükség semmire sem.

Vannak életek, ahol kitart a vágy, a szokás, a hagyomány, az örökölt séma nem enged új mozdulatokhoz, ám előfordul, hogy   a vágy lávaként tör elő, és nem kímél sem hagyományt, sem békés családi életet. Követeli a neki járót.
Új kikötőkre vágyik, még és még ismeretlen partokra, új érintésre, formára, hangra, táncra. Feldúlja a lakodalmi asztalt, letépi a tapétát a jól belakott nappali faláról. Az asszony meg jobban teszi, ha meghajlik ezen akarat előtt, és szolgálja a sorsát, mást úgysem tehet. Zsonglőrködni kezd az életével. Ám titkon sejti, a legjobb jó történik vele, ideért végre a bizonyos "de" szócska elé..

Vannak olyan kapcsolatok,melyek könnyen köttetnek, talán azok könnyen vághatóak ketté, nem tudom. Ám van, amikor nem sikerül kettévágni a nászt. Egyszerűen az élet nem engedni, nem és kész. Nő és férfi oly erővel vannak összekapcsolva, hogy élet az szét nem vághatja, majd a halál. Addig pedig úszni kell. És az évek rendesen koptatják a testet és a lelket. Hajdanában megvolt ennek a kultúrája, fáradt férfi munka után töltődni gésához járt. A gésa nem csak testiséget, hanem főleg lelket adott, cirógatást, egy alapos mosdatást, kívül-belül. Verselt, dalolt, ékes szóval kényeztetett. Illatosan ínycselkedett, testi-lelki jóbarát volt.  Sajnos férfigésáról nem szól a történet. Pedig a nőnek is járt volna ilyen.

Ám a modern nő nem hagyja magát, felülír, hagyományt bont, virágba borítja a szürke februári erdőt is. Ereje van, igazi. Már nem fél, már félt eleget, már bántották, vetették máglyára elégszer. Tudja, csak a teste éghet, a szíve vágya az nem.

Asszony nyílik, ajtóba áll, kilép, világ tárul. Egy ideig még visszhangzik az élet, melyet maga mögött hagy, de most pár órára alászáll éjsötjébe, megvilágítja ott az árnyakat. Mert a teste gyötri, nem térhet addig nyugovóra, míg öle meg nem nyugszik.  Saját útjára tér, eddig csak másolta a készen kapottat.
Mintha titkon sejtené, ahhoz hogy önmagához megtérjen egy sor festményen kell keresztüljutnia, lehetnek akár gésák is.
 Dzsungel ez, ahol minden inda vág, minden növény veszélyt rejt, ingovány és teljes ismeretlen az ösvény.

Minden a szemekből indul ki. Ül a szobája közepén, a térbe férfi érkezik. A sehonnából. Jött, mert a sors már előkészítette neki a terepet. Nő földön ülve szemébe néz. Nem tudja, mit lát, de egész lényét forró kór önti el. Betegség ez, komoly. Gyógyulást csak az élet hozhat rá,  ha kiéli, megéli, megismeri, közel megy hozzá. Aztán talán elkopik, talán kihűl.
De most még a földön ül, a férfi szemébe néz. Csak sírni tud, oly gyönyörű. A mélybarna szemeken keresztül hazalát. Hiába a zsúfolt tér, ez a szempár pillanatokra felcsillantja a menekülés lehetőségét. Mintha térképet mutatna: erre gyere haza!
 A látvány szemből szívbe tér alá, és csak lassan-lassan éri el az ölet.

A szerelemben  csak illatot kaphat, de az illat forrásához egymagának kell eljutnia..

Ám este jólesik neki  a saját egyszemélyes ágya, hogy végre önmaga hajlékába térjen meg. Bebújik a paplanja alá, senki sem zavarja itt, még őmaga sincs itt, már csak az illat van jelen, mely az élet ritka réseiből bukkan fel, és oda most beszagol.
Illat marad, tűnik el az én. Mind mélyebb szakadékokba zuhan bele az éj, már hold sem világít.
 Nincsen semmi, a sötét sem sötét már, mert nincs senki ott, aki le tudná írni.